A történelem ismétli önmagát, mondja a jól ismert közhely. A mi, vérrel áztatott történelmünk mindenképpen, olykor megdöbbentő mértékben. Hallgassanak meg ennek bizonyítására néhány részletet egy jól ismert versből.
Tompa Mihály írta, a Gólyához címmel. A vers 1850 tavaszán született.
“Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóba, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet:
Tüzes üszökbe léphetsz, ugy lehet.Házamról jobb ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbesést ne hallanál alól
S nem félhetnél az ég villámitól?Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted,
Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk …!Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk: járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél és sirván, megyen
Uj hont keresni túl a tengeren.Beszéld el, ah …! hogy … gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik …
Honfira, honfi ki vádaskodik.Testvért testvér, apát fiu elad …
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy, ki távol sír e nemzeten,
Megútálni is kénytelen legyen!”
Tompa Mihály 1957 tavaszán is írhatta volna ezeket a sorokat. Ám mielőtt eljutnánk 1957 dicstelen tavaszához, mikor május elsején a nemzet árulóit éljenezte a magyar nép egy része, nézzük a dicsőséges októbert, mikor egy nép azt mondta: elég volt!
Miből is volt elég? Végső soron a hazugságból és a gyávaságból. A szovjet mintájú kommunista rezsim a magyar néptől eleve idegen volt. Az új urak, vagy ahogy szólítani kellett őket: elvtársak, még igyekeztek is, hogy mindenki utálattal gondoljon rájuk. Bűnben fogant a rendszer, egy elcsalt, puccsal felérő választással, a demokratikus rendszer viharos gyorsaságú leépítésével. Aztán a rettegés és a megalázottság mindennapos lett. A vidék népe különösen sokat szenvedett, a kulák listák, a téeszesítés.
Sümegen történt meg, a Petőfi utcában, mikor az öreg gazdától kihajtották a lovat az istállóból, aztán néhány nap múlva beleőrült, néhány hónap múlva meghalt, még nagyobb nyomorban és gyászban hagyva családját. Igen, ilyen világ volt az Sümegen, és ilyen az egész országban. A forradalom mégis Pesten tört ki. A pesti egyetemisták és fiatal munkások, a gyermekkorból épp hogy kinőtt suhancok, akik már csak életkoruk okán sem tudtak elvtelen kompromisszumokat kötni, ők lettek a kovásza a forradalomnak és a rövidke szabadságharcnak. Tíz napig tartott a dicsőség! Mondhatjuk, nem túl hosszú idő, de ha figyelembe vesszük, hogy egy maroknyi rosszul felfegyverzett, katonai kiképzést csak töredékében kapott forradalmár állt szemben a szovjet hadsereggel, amely a világ minimum második legerősebb hadserege volt, összeszoruló torokkal kell fejet hajtanunk a pesti srácok előtt. A hírek a rádiónak köszönhetően a vidék Magyarországát is elérték.
Sümegen október 27-én került sor a nagygyűlésre, ahol a lelkesült tömeg a forradalmi tanács elnökének választotta a városban mindig nagyra becsült Kisfaludy család sarját, Kisfaludy Istvánt. Fontos pillanat volt ez a 45 utáni sümegi történelemben, éppoly fontos, mint a pesti október 23. – az ország és a világ történelmében.
Hajtsuk meg fejünket ezek előtt az emberek előtt, megérdemlik tiszteletünket: Kisfaludy István mellett Merkler Ferenc, Maurer Géza, Kántor Ferenc, Végh József, Hampó János, Csepregi László, Németh László.
Ők súlyos börtönévekkel, megaláztatásokkal kellett hogy szembenézzenek a forradalom bukása után, de méltósággal viselték sorsukat, és soha nem lettek árulók, abban az időszakban sem, amit Tompa Mihály verséből vett idézettel úgy jellemezhetünk legtalálóbban: „testvért testvér, apát fiú elad..”
Mert bármilyen szomorú, de tény: egy ilyen sötét és szégyenletes oldala is volt a forradalomnak.
Kezdődött Kádár János árulásával, és folytatódott a tömeges letartóztatásokkal, a vérbíróságok működésével, és a hajnalban csörömpölve nyíló zárkaajtóval, és az „Éljen Magyarország!” kiáltásokkal kísért utolsó sétával az akasztófáig.
Mert bizony ne feledjük soha: magyar volt a vérbíró, a hamis tanú és a hóhér is. Feltehetik néhányan a kérdést: akkor mi értelme volt az egésznek?
Egyáltalán jogos-e ünnepelnünk?
Jogos-e büszkeségünk mikor a lyukas nemzetiszínű lobogóra nézünk?
Sokan eladták forradalmunkat, nem 30 ezüstért, de sokkal kevesebbért is. És sokan megtagadták korábbi barátaikat, meg sem várva a kakas harmadik kiáltását.. De biztos vagyok benne, hogy legtöbbjük, hasonlóképpen Péter apostolhoz keserves sírásra fakadt később, a magány sötét óráiban, mikor már nem bírta tovább a lelkiismeret egyre hangosabb szavát!
És hogy igenis érdemes volt, hogy igenis büszkék lehetünk, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a világ és hazánk későbbi történelme!
Albert Camus: A magyarok vére címmel fogalmazta meg gondolatait– 1957. októberében, Párizsban:
“A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért, igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csakúgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”
Ma már közhely, és azért közhely, mert nyilvánvalóan igaz: a magyar ’56 nélkül nem omlott volna össze a kommunista világbirodalom, és soha nem érkezett volna el ’89. június 16-a sem.
Sokunk számára talán a legemlékezetesebb valóságteremtő pillanat 1989. június 16-a volt, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének a napja. Amikor először hallottuk nyilvánosan, bátran és egyenesen kimondani, hogy szabad országot, szabad választásokat akarunk, az orosz csapatok kivonását, a pártállam felszámolását – nos, fiatal demokráciánk története ezen a napon kezdődött. Valamennyien örültünk ezeknek a szavaknak, amelyeket 33 éven át senki nem mert hangosan kimondani. Azt hiszem, valamennyien emlékszünk arra, szüleink még a régi reflex-szel hajtották be az ablakokat, ha erről beszélgettek, nehogy meghallja valaki. Pedig mindenki hallotta. Hallották azok is, akik a temetésen ott tolongtak, hogy megérintsék Nagy Imre koporsóját, jóllehet addig azt is letagadták, hogy élt, és még a történelemkönyveket is meghamisították, hogy a következő nemzedékek ne is halljanak róla. Hallották ezeket a szavakat, és bizonyára féltek. Tudták, hogy az ő idejük lejárt. És valóban: egy évnek sem kellett eltelnie, hogy valósággá váljon mindaz, ami június 16-án elmondatott. Megszületett a 3. Magyar Köztársaság. Szabad választásokon többpárti, demokratikus országgyűlést választottunk. Kivonultak hazánkból a megszálló szovjet csapatok. Végre valamennyien úgy éreztük, magunk dönthetünk a sorsunkról. És persze a legtöbben azt hitték, talán kicsit naivan, hogy egyből ránk köszönt az anyagi jólét, és már a választások másnapján arra ébrednek, hogy osztrák fizetésük van. Aztán hamar rá kellett döbbenünk arra, hogy éppúgy, mint ’56-ban a Nyugattól nem várhatunk önzetlen segítséget, sőt… Saját, önös gazdasági és politikai érdekei vezérlik a nagyhatalmakat.
A szabadság felelősséggel is jár. És büszkék lehetünk magunkra, a magyar nemzetre, hogy nem omlottunk össze, hogy újra talpra álltunk, és egy szabad, és egyben gazdagodó országot építünk! Persze a magunk csatáit napról napra ma is meg kell vívnunk. A jobb megélhetésért, gyerekeink iskolájáért, jövőjéért, a világ embertelenné válása ellen. Nem véres csaták ezek, de jelentőségük ugyanolyan nagy, mint a 62 évvel ezelőtti élethalál harcoknak. Most éppúgy, mint akkor, a szabadságunk a tét. Mert – tudják önök is jól – az emberhez méltó élet a szabadságban gyökerezik.
Amikor hétköznapjaink csataterein küzdünk, ezért harcolunk. Saját szabadságunkért, a fiatal generáció szabadságáért, nemzetünk szabadságáért.
Pénteken itt ültek a nézőtéren városunk ifjai, iskolásaink. Ők még nem éltek 89-ben sem, nemhogy 56-ban. Tisztelettel, méltóképpen emlékeztek a forradalomra. Mondhatjuk, hogy az 56-os hősök áldozathozatala hídként köti össze a múlt és jövő nemzedékeit. Éppen ezért nagy a felelősségünk, hiszen a mai életünket, az általunk megvívott harcok eredményét is tovább fogja vinni a fiatal nemzedék. Itt vannak velünk, figyelnek ránk, példa vagyunk előttük.Az 56-os hősökre úgy tekintünk, hogy mind fiatalok voltak, és ezen az idő mit sem változtatott. Talán azért van ez így, mert úgy gondolkodunk, hogy aki küzd, az fiatal. És ugye tudják, hogy addig vagyunk fiatalok, amíg nem fáradunk el, nem kényelmesedünk el. Amíg tart a lendületünk, amíg nem adjuk fel a harcot. Amíg hiszünk az igazságunkban. És éppoly bátran ki is állunk igazunkért, mint a most már örökké fiatal ’56-os hőseink! Legyen áldott az emlékük!
Végh László polgármester
Elhangzott 2018. október 23-án a Kisfaludy Sándor Művelődési Központban tartott ünnepi megemlékezésen.