Tisztelt Ünneplő Közönség! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?”
Márai Sándor New Yorkban írta e sorokat. A költő a történelem viharaiban emigrációba kényszerült, s a messzi Amerikában élt, de lélekben a pesti forradalmárokkal volt. Várta a csodát, mint ahogy versében is megfogalmazta: „Angyal, te beszélj a csodáról! Mondd el, mert ez világ csodája!” Reménykedett. Mint oly sokan.
Tisztelt Emlékezők!
Ami akkor történt itt, velünk, elődeinkkel, hazánk béliekkel – Magyarországon, Pesten, a nagyvárosokban és vidéken-, máig reményt és erőt ad. Százezrek álltak egymás kezét fogva városaink főterein, százezrek ölelték meg egymást ismeretlenül. Volt, akinek a szeme könnybe borult a boldogságtól, mert a nemzet közös szívdobbanása olyan erős volt, hogy még azok is megérezték, akik nem akarták.
És bármily hihetetlen, ennek a közös szívdobbanásnak a visszhangja hozott ma is ide minket. Ez a közös szívdobbanás a mai napig él. Együtt ünnepeljük 1956-ot a forradalom után 63 évvel is.
Ma már eltelt 63 esztendő a hősies október óta. Ma már legalább négymillió olyan magyar állampolgár él határainkon belül, akiknek nincs személyes emléke a diktatúra idejéből, tehát új feladatunk van ma, 2019-ben. A legfőbb feladatunk, hogy ennek a nemzedéknek elmondjuk, mi történt.
Meg kell nekik, a fiataloknak, gyerekeknek tanítanunk, hogy a szabadságot és a nemzeti függetlenséget nem adják ingyen és nem adják örökbérletbe. Minden nap újra és újra meg kell küzdenünk érte.
Vannak hőseink, akiknek a példája segít az eligazodásban. A pesti srácok és lányok önfeláldozó hősiessége világtörténelmet írt. Nem volt hiába, ahogy a költő fogalmazott: „Piros a vér a pesti utcán”!
Megmutatta a világnak és nekünk is, hogy a legnagyobb túlerővel is szembeszállunk, ha a szabadságunkról és a függetlenségünkről van szó. Mindannyian 1956 büszke örökösei vagyunk.
Ahogy a huszadik század nagy költője Babits Mihály írja:
„A múlt nem halt meg, hanem hat ránk, él testünkben, lelkünkben, egész valónk, az egész múlt eredője. Minden jelen pillanat magában fogalja az egész múltat és valamit ad hozzá.”
Tisztelt Emlékezők!
Nézzünk vissza a történelmi eseményekre. Az első reménysugár 1953-ban következett be, amikor meghalt Sztálin, a diktátor. Ez megérződött a magyar történelmen is. Hiszen a Rákosi diktatúra elkezdett gyengülni. Ekkor lett Nagy Imre miniszterelnök, ekkor hirdette meg kormánya programját, amely az élet számos területén változást ígért, többek között a gazdaságpolitika gyökeres változását, a kötelező beszolgáltatás eltörlését, az egyoldalú iparfejlesztés megszüntetését, a kulák lista eltörlését, a politikai okokból történő bebörtönzések megszüntetését.
Mindez bizakodással töltötte el az embereket, főleg a mezőgazdaságból élő vidéki gazdálkodókat és az egyetemi, főiskolai ifjúságot, az értelmiséget.
Megalakult a Petőfi-kör, amely a radikális átalakulás követelésének lett a motorja. Vitaesteken bírálták a diktatúrát, követelték Rákosi leváltását.
A forradalomhoz vezető úton a döntő lépést Rajk László és mártírtársainak újratemetése adta meg.
Ekkortól felgyorsultak az események: az egyetemeken lázas hangulat uralkodott, a feszültség átterjedt a gyárakra és a vidéki parasztokra is, akik nem feledték a követeléseiket.
A fiatalok pontokba szedték követeléseiket, a gyárakban létrejöttek a munkástanácsok, gyűléseket szerveztek. A politikai vezetés válságba került és október 23-án egy békés tüntetéssel vette kezdetét az 1956-os forradalom.
A magyar csoda 12 napja!
„És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
(megintcsak Márait idéztem.)
Tisztelt Emlékezők!
12 nap a történelemben egy pillanat töredéke csupán. 12 napot, a forradalom eszméit, céljait ideig-óráig el lehet – mert éreztük, el lehetett – titkolni az emberek elől.
Jómagam azon „köztes generációk” egyikéhez tartozom, akik nem éltek még 1956-ban, és diák-, valamint fiatal felnőtt korunk a rendszerváltás előtti évtizedekre esett. Jól tudom én is, és hozzám hasonlóan nagyon sokan, hogy nem a történelem könyvekből tanultunk 1956-ról, hanem szüleink, nagyszüleinktől a valós történelmet. De ma már, 63 év után tisztán látjuk, hogy ez a 12 nap történelmünk legdicsőbb napjai közé tartozik.
Emlékezzünk meg néhány sümegi hősről is. A népkert lépcsőjénél az emléktáblát arra a helyre állítottuk, ahol megalakult a Sümegi Forradalmi Tanács, amelynek elnökévé választották Kisfaludy Istvánt, s tagjai között ott voltak a Kántor testvérek, Németh József, Végh József, Miller Lajos – díszpolgárunk édesapja. Kemény megtorlás érte mindannyiukat. Emlékezzünk rájuk!
1956 forradalma maga volt a csoda. Maga volt a csoda már megszületésében is. Létezésében is csoda volt, mert azokban a napokban megnyílt az ég és ember feletti erő győzte le a poklot. És halálában is csoda volt, mert bár jeltelen sírba, arccal föld felé fordítva, szögesdróttal összekötözve temették el, mégis feltámadt, itt van közöttünk ma is, és itt vannak azok is, akik hitet tesznek mellette újra és újra.
Sodró erejű, tiszta célú forradalmunkat a szabad világ is elismerte például azzal, hogy a menekülőket befogadta. Albert Camus a híres francia író a következő sorokat írta a magyarokról:
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon az elmúlt 20 esztendőben.”
Bennünk él az 56-os magyar forradalmárok és a kart karba öltve, békésen tüntető egyetemisták elszántsága. Bennünk él Mindszenty József, Bibó István és a kockakőből barikádot emelő pesti srácok öröksége. Bennünk él az ávós sortüzekben mártírhalált halt honfitársaink – nők, férfiak, fiatalok és gyermekek – emléke, és bennünk él Nagy Imre utolsó rádióüzenetének minden hangja.
Mint ahogy örökre közös emlékezetünk részévé lett a szovjet tankok által rommá lőtt Budapest képe, és a szabadságharcosaink vérében gázoló lánctalpak csikorgása…
Éppen ezért jól tudjuk: csak magyarként, csak egy nemzetként védhetjük meg a szabadságunkat, csak így lábalhatunk ki minden válságból, csak így tervezhetünk jövőt magunknak.
Csak együtt sikerülhet! Budapesten és Sümegen egyaránt. Ma is! Isten áldja hőseinket! És Isten áldja azokat, akik a hősök közül még itt vannak közöttünk! Az utókor nevében hajtunk fejet: köszönjük!
„A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, –
mennyből az angyal.”