Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékező Közönség!
Juhász Gyula: Trianon,
(részlet)
“Trianon gyászos napján, magyarok,
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti, És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá”
Magyarország 1920. június 4-én írta alá a versaillesi Nagy –Trianon palotában az I. Világháborút lezáró békediktátumot, mely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot. A Trianoni Békeszerződés gazdasági és társadalmi hatásait tekintve a magyar történelem legsúlyosabb tehertétele volt.
Az európai történelemkönyvek, és hosszú ideig a hazaiak is békeszerződésnek nevezték azt a diktátumot, melyet a győztes nagyhatalmak hazánkra kényszerítettek, s amely megcsonkította, megnyomorította, ízekre tépte hazánkat és lelkünket, az egész magyarság lelkét.
Máig nincs magyarázat erre a kegyetlen csonkításra. Máig sokkolnak bennünket Trianon számai: Magyarország területe a világháború előtt 325. 000 km2 volt – ebből Trianon 232. 000 km2-t vett el. Gondoljunk bele: az ország területének háromnegyed részét egyetlen tollvonással elragadták tőlünk. De menjünk tovább: Magyarország lakossága a világháború előtt 20.886.000 lélek volt – ebből Trianon elvett 13.370.000 embert. A trianoni diktátum idegen uralom alá vette az ország lakosságának kétharmad részét!
Mi, magyarok méltán érezhetjük ezt a szerződést csonkításnak hatalmas vérveszteségnek, hiszen színmagyar területeket vettek el tőlünk.
Tisztelt emlékező közönség!
Keserűség – ez a szó, amely leginkább jellemezte a magyar emberek viszonyulását a békediktátum iránt. Tehetetlenség – a másik, amelyet megtapasztaltak az elszakított családok és azok, akik egy másik országba szakadtak, és szülőföldjükön idegenként kénytelenek élni.
De bárhogy is akarták a győztes hatalmak, öntudatunkat, méltóságunkat nem tudták földbe döngölni. A magyarság 99 éve emlékezik, 99 éve őrzi és vállalja büszkén magyarságát, múltját, hagyományait, az elszakított területeken élő magyarokkal való rokonságát.
99 éve rettegnek ettől a nemzeti öntudattól, ettől a szoros magyarság köteléktől azok, akik Trianon után mohón és kárörvendő módon, gátlások nélkül vették el tőlünk, ami szerintük megillette és megilleti őket. Nem véletlen, hogy törvények sokaságával, olykor rendőri, katonai fellépéssel igyekeznek kiirtani az elszakadt területek magyarságából a magyar nemzeti büszkeséget, a magyar összetartozás tudatot.
Legyünk büszkék arra, hogy ennyi évtized után is kitart magyar a magyar mellett! És legyünk büszkék arra, hogy végre olyan kormányunk van, mely méltósággal, emelt fővel vállalja az országunkon belüli és a határainkon túli magyarok közötti kapcsolatot, mely mindent elkövet azért, hogy erkölcsi elégtételt és vigaszt nyújtson mindazoknak, akik bár az országon kívül rekedtek, de magyarnak érzik és vallják magukat.
Az új, Európában oly sokszor elítélt, meghurcolt Alkotmányunk preambuluma ékes bizonyítéka annak, hogy a kormány felvállalja ezt az összetartozást, ezt a nemzeti kapcsot, ezt a mindent elsöprő összetartozást, testvériséget:
Magyarország új Alaptörvénye az, amely nemzeti identitástudatunkat és hitvallásunkat végre újra az egészséges irányba viszi.
A két háború között és a rendszerváltozás után a Trianoni emlékművekre többnyire azt írták: „semmi sem tart örökké”. A Nemzeti Összetartozás Napja azt üzeni: van, ami örökké tart: Összetartozásunk!
Isten óvja a magyarságot, rokonainkat, testvéreinket határon innen és túl!
Köszönöm, hogy meghallgattak!